Sport (sorozat) kategória 2. díjazott
Idén 37. alkalommal hirdették meg a a Magyar Sajtófotó Pályázatot. Büszkén jelentjük, hogy két hallgatónkat is díjazták: Ladjánszki Máté munkája mellett Varga Dzsenifer is elismerésben részesült.
Dzsenifer Fotográfia alapszakunk fotóriporter specializációján végzett 2018-ban, akkor a 36. Magyar Sajtófotó Pályázat Természet és tudomány (sorozat) kategóriában 3. helyezett lett Otthon az, ahol a szív van című képsorozatával. Az idei, 37. Magyar Sajtófotó Pályázaton ismét siker övezte munkáját: Sport (sorozat) kategóriában 2. díjas Vakfoci diploma-sorozata.
"Fotósorozatom a Magyar Vakfoci Válogatottról, a LÁSS Budapestről szól. Ez a sport a futsal alapjaira épül, ugyanakkor a vakok és gyengénlátók igényei szerint lett kialakítva A csapatot négy látássérült mezőnyjátékos és egy látó kapus alkotja. A labda csörgésén kívül rengeteg beérkező információra kell figyelniük, amelyek mind hang útján érkeznek: ide tartozik az ellenfél kapuja mögül segítő guide, a felezővonalról irányító edző, a védekező harmadban álló kapus és pályán játszó csapattársak. Habár ez egy nehéz sport, de megadja a lehetőséget nekik, hogy azt csinálják, amit a legjobban élveznek: futballozzanak."
Mostani sikere apropóján készítettünk vele interjút.
Mit jelent számodra ez a díj?
A pályázaton nyert díjakat én mindig is visszajelzésként fogtam fel. Ez egyfajta elismerés, hogy az, amit csinálok jó és megállja a helyét a rutinosabb fotóriporterek munkái között. Ezen kívül pályázni egy remek lehetőség, hogy több emberhez eljusson a fotósorozatom mondanivalója.
Mi volt az inspirációd, miért ilyen lett a díjnyertes alkotásod?
Nagymamám a cukorbetegsége miatt vakult meg, évek óta hallgatom tőle, hogy egy látássérült nem igazán tud teljes életet élni. Erre a kijelentésre szerettem volna rácáfolni, hogy őt és a többi vakot, gyengénlátót motiváljam és megmutassam a látóknak, hogy a vakfoci csapat tagjai milyen elszántak, milyen nagy szerepet játszik náluk az összetartás. A sorozatom fekete-fehér, ami nem indokolatlan, mert nagymamám először a színek látását veszítette el, így tudom visszaadni azt a világot, azt az érzést, amelyet ő is átélt.
Hogy érezted magad, amikor a témát kamerán keresztül követted? Mennyiben befolyásolt, mennyire tudtál „kívül” maradni?
Nem volt célom "kívül" maradni, különben csak a felszíni dolgokat tudtam volna megörökíteni, felületessé téve ezzel a fotósorozatot. Ráadásul már lassan egy éve készítek róluk fényképeket, akarva-akaratlanul is kicsit a csapat részévé váltam, de ezt nem tartom rossz dolognak, mert így közelebb tudnak engedni magukhoz, meg tudnak bízni bennem. Ők nekem nem csupán "fotóalanyok", sokkal többről van itt szó.
Min dolgozol jelenleg?
Szeretném továbbvinni ezt a munkámat, kicsit mélyebbre menni, belevonni a magánéletüket, mindennapi rutinjukat. A reprezentációt pedig a látássérültek igényeire szabni, hogy ők is "láthassák" a képeket, hiszen őket szeretném motiválni. Mindemellett pedig minél több hosszútávú fotósorozatot tervezek, folytatom a már elkezdett munkáimat, új témákon töröm a fejemet, amiken majd dolgozni fogok.
Dzseniferrel készített Best of METU Diploma interjúnk ITT olvasható.