Somorjai Balázs / Fotográfia alapszak
„…ha rövid kell összefoglalnom, akkor azt mondom: a valóság inspirál. Az, hogy szemei legyünk azoknak, akik nélkülünk sok mindent nem láthatnak meg a világból.”
Balázs Fotográfia szakunkon diplomázott. Korán ráébredt, hogy a világ - fotó általi - leképezése fontos számára, mégis hosszú út vezetett az egyetemi tanulmányokig, ahol végül megtalálta saját útját és az irány, amerre mennie kell.
Miért ezzel a területtel foglalkozol?
Lehettem úgy 13-14 éves, amikor elkezdtem kattintgatni egy kis kompakt géppel. Fényképezésnek aligha nevezném, de próbálkozásnak elment. Az ezt követő 15 évben hol folytattam a próbálkozásokat, hol nem. Ha jobban belegondolok, inkább nem... Későn érő típus lehetek, mert 30 voltam, amikor rászántam magam, hogy dűlőre viszem a dolgot, és megpróbálkozom a felvételivel. Akkor ez valami elérhetetlen célnak tűnt, de úgy voltam vele, hogy ha nem sikerül, legalább kapok egy egyértelmű visszaigazolást. Sikerült.
Miért ezt a szakot választottad?
Az előbb elmondottak alapján kézenfekvő volt a szakválasztás. Inkább az intézmény kiválasztásán hezitáltam: vidékre járni, vagy maradni Budapesten, művészeti irányban nevelődni, vagy inkább törekedni a valóságábrázolásra? A dilemmát két fontos szempont döntötte el: az oktatógárda összetétele, és az, hogy a Metropolitan Egyetemen - akkori nevén BKF-en - indult fotóriporter specializáció. Lévén, hogy több mint egy évtizede dolgozom újságíróként, hozzám a riportfotográfia sokkal közelebb áll, így aztán hamar leszűkült a kör, és végül csak ide jelentkeztem.
Mi inspirál?
Hadd hozakodjak elő egy filmélménnyel! A Felejtés virágai (eredeti címén Harrison's Flowers) a dél-szláv háborúban dolgozó fotóriporterek munkáját mutatja be. Igaz, a történetbe belefűztek egy szirupos szerelmi szálat, de ha megpróbálunk elvonatkoztatni ettől, akkor pokoli körülmények között helytálló fotóriportereket látunk, akiknek - miközben egy nehéztüzérségi támadás alatt álló kórházba nyomulnak be - azt mondja az egyik menekülő: "Fényképezzenek csak! Mutassák meg a világnak, hogy mi folyik itt!" Jóllehet, a forgatókönyv-írók adták a mondatot a karakter szájába, de nyugodtan lehet minden fotóriporter ars poeticája is. Szóval, ha rövid kell összefoglalnom, akkor azt mondom: a valóság inspirál. Az, hogy szemei legyünk azoknak, akik nélkülünk sok mindent nem láthatnak meg a világból.
Melyek voltak a kedvenc egyetemi munkáid és miért?
Ezzel most megfogtál. Egyszerűbb volna azt - vagy azokat - megneveznem, amelyeket nem szerettem, ilyenből ugyanis kevés van. Nehéz is lenne igazságot tennem, hogy melyek voltak a kedvencek, de nagyon élveztem, amikor terepen, Bátaapátiban dolgoztunk Hajdú D. Andrással, és ott egy tetszőlegesen kiválasztott családról kellett sorozatot készítenünk. Egy idős házaspárhoz, Évához és Ferihez tértem be, akikkel - hiába voltam idegen - hamar megtaláltuk a közös hangot. De legalább ennyire szerettem Korniss Péter feladatát, amelyben Budapestet kellett ábrázolni, mint nagyvárost. Úgy döntöttem, hogy hosszú expozíciós időkkel mutatom meg a város éjszakai nyüzsgését, például a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér forgalmát.
Mi volt a diplomamunkád? Miért ezt a témát választottad?
Olyan embereket fényképeztem, akik - hogy teljes legyen az életük - megváltoztatták a testüket: egy szelíd, fiatal lányt, aki nappal rászorulóknak gyűjt ruhaadományokat, néha-néha pedig kampókon lógatják fel a bőrénél fogva egy úgynevezett body suspension show-n. Egy fiatalembert, aki tetoválóművész és testmódosító; ő még a saját szemgolyóját is feketére tetoválta, és miközben ijesztőnek tűnhet, valójában egy végtelenül békés ember, aki egyenesen rajong a virágokért. Illetve Balázst, aki 2008-as nemváltó műtétje óta él férfiként, és most már boldog házasságban feleségével. Ezekből is kiderülhet, hogy borzasztóan foglalkoztat a kettősség, ami - mindenki nyugodtan beismerheti magának - mindenkiben megtalálható.
Friss diplomásként milyen terveid vannak a jövőre?
Maradok az eddigi pályámon, és folytatom az újságírást. Az egyetem végeztével felszabaduló időmben pedig végre van lehetőségem a saját projektjeimet fényképezni. Azt hiszem, én nem lennék jó hírügynökségi fotós. Jobban szeretem, ha elmélyülhetek egy-egy témában: heteken át ötletelhetek valamin, és hónapokon át fényképezhetem azt, amíg meg nem elégszem az eredménnyel. Már most két évre elegendő tervem van.
Mivel járult hozzá a szakmai fejlődésedhez a METU az egyetemi évek alatt?
Tulajdonképpen majdnem a nulláról építettek fel a tanáraim, meghagyva a gondolkodás szabadságát - sőt: elvárva azt! Természetesen vannak oktatók, akik átlagon felüli mennyiségű segítséget nyújtottak. Ilyen Korniss Péter. Ő nemcsak szakmai, hanem emberi értelemben is végig mellettem állt, különösképp akkor, amikor kétségbeejtően elégedetlen voltam a teljesítményemmel. Arra kértem, hogy segítsen tanácsokkal, merre induljak el. Azt felelte, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját stílusát. Csak ültem a lattem felett abban a Pozsonyi úti kávézóban, és azt éreztem, hogy ha már ő sem tud egzakt iránymutatást adni, akkor senki sem... Pedig - mint később megértettem - épp ez volt az a mondat, amire szükségem volt. Ez segített elfogadni, hogy nem akarhatok olyan jó lenni, mint más; máshogyan kell jónak lennem.
