Csukás Sándor Balázs Béla-díjas filmoperatőr, Képalkotás alapszakunk mozgóképkultúra és média szakirányának oktatója. Kétszer elnyerte a Filmszemle különdíját, 2011-ben az év operatőre lett, 2019-ben A merénylet című filmben nyújtott munkájáért átvehette a Kovács László és Zsigmond Vilmos Magyar Operatőr Díjat.
Mikor és hogyan indultál el a mozgókép irányába, mi az, ami Téged a legjobban vonzott ebben a területben?
Elég korán 15 éves korom körül döntöttem el, hogy én bizony operatőr leszek. A konkrét pillanatra, ami ezt kiváltotta, már nem emlékszem, csak abban voltam biztos, hogy nekem filmmel kell foglalkoznom. A családban semmilyen erre utaló előzmény nem volt, szüleim, úgynevezett normál foglalkozásokat űztek. Érettségi után azonnal a filmgyárba jelentkeztem, ahol először bűhnés /aki a kamera mozgatására hivatott kocsit és sínt építi föl, illetve a csapót kezeli/ majd nemsokára segédoperatőr lettem, Tóth János, Kardos Sándor, Andor Tamás mellett. Közben jelentkezgettem a Színművészeti Főiskolára, ahová aztán harmadik alkalommal vettek fel, operatőr szakra. Engem valahogyan a kezdetektől a film egésze érdekelt, az írástól, a forgatáson át a vágásig, minden, ami az adott anyaggal összefüggött. Mellette rengeteg filmet néztem, állandó vendége voltam akkoriban a Tanács mozinak, a Vígszínház mellett.
Mi mindennel foglalkozol? A mozgókép mely ága, felhasználási formája, vagy stílusa, az alkalmazott vagy az autonóm műfaj áll hozzád legközelebb? Változott ez amióta a pályádon vagy?
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy gyakorlatilag minden műfajban volt, illetve jelenleg is szerencsém van dolgozni. A játékfilmek jelentik talán az operatőri mesterség csúcsát, ebben tudja az ember legjobban megmutatni, hogy éppen hol tart szakmailag, gondolatilag. A filmkészítés egy társas műfaj, igen nehéz egyedül csinálni. Operatőrként a kihívás az, hogy egy rendezői gondolatot hogyan tudok a vizualitás nyelvén a legpontosabban elmesélni, illetve hogyan tudom esetleg az én gondolataimat is megjelentetni a mozgóképen. Természetesen a rendezők különböző mértékben tartanak igényt az operatőri gondolkodásra, ritka a szerencsés találkozás. A dokumentumfilm érdekel mostanában, azok, amelyekben akár éveken át követjük az általunk kiválasztott hőst, megpróbálva jelen lenni minden olyan fontos eseményen, ami esetleg fordulópont lehet az életében és így a készülő film sorsára is döntő lehet. Már készítettünk 3-4 ilyen típusú filmet, igazán élvezetes ezzel foglalkozni.
Mesélj kicsit arról a gondolat- és alkotói folyamatról, ahogy az alkotásaid készülnek! Számtalan filmben dolgoztál, melyek volt a kedvenc munkád? Miért? Melyikben mi volt a kihívás?
Az operatőri munka sok elemből tevődik össze. Találkozás, szerencse és nem utolsósorban tehetség, rátermettség kitartás kérdése, hogy az illető meg tud-e kapaszkodni ezen a pályán. Fontos, hogy az ember mindig találjon valamilyen kihívást minden soron következő munkájában, legyen az a világítás, a történetmesélés egy új formája, esetleg a kameramozgásnak egy eddig nem ismert lehetősége. Mint mondtam a rendezők különböző mélységekben vonják bele az operatőrt a készülő filmbe. Én azt szeretem, ha már a forgatókönyv megírása után részt vehetek a munkában és szinte csak a vége főcím elkészültével hagyhatom abba a dolgot.
Több díjjal is elismerték már a munkádat (A filmszemle különdíja, Balázs Béla-díj, Az év operatőre, Kovács László és Zsigmond Vilmos Magyar Operatőr Díj), melyik a legkedvesebb neked ezek közül?
A filmkészítő ember kissé talán hiú, érzékeny is, szeret díjat kapni, ilyenkor azt képzeli, odafigyelnek rá, s ezzel lehetséges valami kicsiny nyomot hagynia maga után. Én mindegyiknek díjnak örülök, de talán az év operatőre díj a legkedvesebb, hiszen azt egy kizárólag operatőrökből álló szakmai bizottság ítélte oda.
Mikor döntöttél úgy, hogy a művészi pálya mellett oktatni is szeretnél?
Mindig is szerettem beszélgetni a mesterségemről. A METU előtt több helyen is tanítottam, nyilván az ember minél régebben csinálja, annál magabiztosabb előadóvá válik. Nem mindegy persze, hogy hogyan szólalsz meg 10, vagy akár 50 ember előtt. Ha olyan típusú órám van, amire újra és újra készülni kell, akkor erre mindig hagyok időt az előző napokban. Mint talán kiderült, életem fontos része a filmkészítés, de ezek rendszertelen idejét próbálom úgy időzíteni, hogy az óráim megtartását ne veszélyeztesse.
Mi a legfontosabb számodra a tanításban? Mi az, ami miatt szereted átadni a tudásodat az újabb nemzedéknek? Mi a legizgalmasabb és mi a legnehezebb ebben az oktatói szerepben számodra?
Fontosnak tartom, hogy gyakorlati filmkészítőként a legfrissebb technikai trendekkel tudjam megismertetni a hallgatókat. A forgatásaimon gyakran dokumentálom a filmkészítés egyes fázisait, hogy aztán később az óráimon, e dokumentumok segítségével tudjak arról mesélni, hol tart éppen a szakma. Rendelkezem továbbá egy film-gyűjteménnyel, amelyet az elmúlt évek alatt gyűjtöttem össze és ezen filmek vagy filmrészletek vetítésével különleges operatőri megoldásokat, hozzáállásokat vagyunk képesek a hallgatókkal elemezni.
A technikánál azonban mindig fontosabbnak tartottam a gondolat megszületését, illetve annak folyamatos jelenlétét. Ez az első, amit birtokolni kell, ezután lehet a megvalósításról beszélgetni és erre próbálom a diákokat is terelni. Először mindig az legyen meg, hogy miről is akarok filmet készíteni, aztán jöhet az, hogy mivel.
Miben más ma a szakmád, mint amikor Te tanultál? Változott? Melyek azok az alapelvek, amelyek szerinted állandóak a területeden és nem hat rájuk az idő?
Mikor én jártam a Főiskolára akkoriban még szó sem volt digitális világról. Abban az időben egyértelműen a film, a celluloid köré szerveződött minden. El sem tudtuk képzelni, hogy 15 éven belül a hangsúly teljes egészében a digitális képrögzítés irányában mozdul el, a most tanuló diákok, már csak akkor látnak filmes felvevőgépet, ha otthonról elhozom a saját Arriflex 16 mm-es filmkamerámat.
Kiknek ajánlanád ezt a szakot? Milyen indíttatás az, ami miatt szerinted mindenképp kukkantson be ebbe a világba?
A Képalkotás szak, amelyen én is tanítok, azok számára lehet megfelelő, akik még nem tudják pontosan, mivel is akarnak foglalkozni. Érdekli őket a mozgókép, de hogy operatőr, forgatókönyvíró, vágó, esetleg a rendezői pálya felé mozdulnának, nos, ezt még nem döntötték el, közben azért szívesen kipróbálnák magukat esetleg mindegyikben. Ennek a gondolatnak képezi részét az az operatőri foglalkozás, amit több operatőr kollégámmal az Origó stúdióban folytatunk. Itt valóságos film - műtermi helyzetben, a profi forgatásokon használatos technikával van lehetősége a hallgatóknak apróbb 3-4 snittből álló operatőri gyakorlatot létrehozni, ezeket utána levetítve átgondolni, hogy milyen hibákat vétettek. Hangsúlyozom, hogy itt még lehet hibázni, ezek a stúdiumok arra vannak, hogy nyugodtan kísérleteztethessünk, akár a rontás lehetőségével.
Mit mondanál azoknak, akik most kacsingatnak a mozgókép felé? Ha egyetemre készülnek, akkor hogyan tehetik ezt a leghatékonyabban?
A tanácsom az, hogy nézzenek minél több filmet, amellett próbáljanak saját maguk létrehozni apróbb etűdöket, ma már egyszerűen hozzáférhetünk képrögzítő eszközökhöz, hiszen ezt a szakmát legjobban annak gyakorlásával lehet elsajátítani. Amikor aztán bekerülnek esetleg a METU-ra, ott már irányított körülmények között tudnak tovább fejlődni.
