„A képnek meg kell adni az időt” – Interjú Csáki Róbert festőművésszel

Csáki Róbert festőművész pályája egyáltalán nem indult egyenes úton, de mára kétségkívül saját hangját megtalált, karakteres alkotóként van jelen a magyar kortárs festészetben. Műtermében beszélgettünk vele arról, hogyan talált rá a festészetre, mi inspirálja nap mint nap, és mit jelent számára a művészi szabadság.

„Rajzból voltam jó” – egy nem várt indulás

Gyerekként nem volt magától értetődő számára, hogy művészi pályát választ. „Fazekasba jártam, egy elit iskolába, ahol nem igazán volt tér a művészi kibontakozásra. A tornából, gyakorlati foglalkozásokból és rajzból mindig jó voltam, a többiből csapnivaló jegyeket kaptam.” Egy rajztanár javaslatára jelentkezett a Képzőművészeti Szakközépiskolába, és bár eredetileg faipari iskolát is bejelölt, végül a művészet irányába vitte az útja.

„Aztán egy ponton mindent abbahagytam – a Jiu Jitsut, jégkorongot, focit, gitározást – és csak a rajzolásra koncentráltam. Volt egy tanár, Szabó Béla, aki ráébresztett arra, hogy mennyire komolyan kell vennem ezt az utat. Ez volt a fordulópont.”

Kihívások, düh és elszántság

A főiskolai felvételi elsőre nem sikerült – Csáki annyira csalódott volt, hogy még egy téglát is hozzávágott az épülethez. Végül grafikusként kezdte tanulmányait, de a festészet mindig is közelebb állt hozzá: „A hetvenes évek lengyel filmplakátjai nagyon hatottak rám, de a grafika egyre inkább a digitális világ felé haladt. Második évben átjelentkeztem festő szakra, és onnantól kezdve tudtam, hogy ez az én utam.”

A műtermi rutin: fény, zene, festék

Ma már szigorú napirend szerint dolgozik. „Reggel korán, amikor felkel a nap, elkezdek dolgozni. Improvizálok, zenét teszek be, majd festek körülbelül délután kettőig. Aztán jön a család.”

A zene alapvető része az alkotói folyamatnak: „Nincs kedvenc műfajom –a klasszikustól a jazzig, sokfajta zenét hallgatok. A lényeg, hogy segítse a koncentrációt.”

A keret, mint inspiráció

Csáki különleges szenvedéllyel mesél arról, hogyan készít saját, arannyal futtatott képkereteket. „Egy Tokaji Lajos-féle keret indított el – beletettem egy rajzomat, és rájöttem, milyen sokat számít egy jó keret. Ma már magam készítem őket: aranyfüst, csiszológép, hetekig tartó munka. Egy évben csak egyszer-kétszer állok neki.”

Ez a fa iránti szeretet régről ered, még repülőgép modelleket is készített, titokban még versenyre is vitt egy saját építésű gépet.

Inspiráció és befejezés: „Egyszer csak elengedem”

„Van olyan képem, ami 15 éve készül. Akkor érzem késznek, amikor már nem tudok hozzátenni semmit, se nem sok, se nem kevés, pont jó. Ilyenkor félreteszem, nem is nézem egy darabig. Ha újra elővéve is működik, akkor kész, és ha később is jónak látom, akkor mehet kiállításra.”

Az utóbbi időszakban a keretek inspirálják új festményei hangulatát. „Lágyabb témák, felhős, ködös, vizes tájak – ezek kerülnek most a vászonra. Új ecseteket is vettem hozzá.”

A galéria, a közönség és a magány

Munkái rendszeresen szerepelnek a Kálmán Makláry Fine Arts galériában, de a következő kiállítás helyszíne még a jövő zenéje. Bár néha fest társaságban művésztelepeken, egyedül tud igazán koncentrálni: „Az igazi munka itthon (a budapesti műteremben) egyedül megy.”

A gyűjtői köre változatos – „kétkezi munkástól, a cégvezetőkig, széles a skála” – és néha közvetlen kapcsolat is kialakul. „De az is előfordul, hogy sosem tudom meg, ki vette meg a képemet.”

A művész család és a jövő generációja

Felesége, Felházi Ágnes, szintén festő és egyetemi oktató, lányuk pedig egyelőre a „rocki” és a rajzolás és a labdasportok között ingadozik. „Nem erőltetünk semmit. Művésznek lenni nem könnyű életforma. Nincs havi fix, és hiába jó az ember, az még nem garancia a sikerre. A húsboltban nem lehet meleg kézfogással fizetni.”