„…felültetem a nézőt az érzelmi hullámvasútra és olyan pályán mozgatom, ami kilendíti a komfortzónájából.”
Biró Zsuzsa Mozgóképkultúra és médiaismeret alapszakunkon diplomázott.
Miért ezzel a területtel foglalkozol?
Már évekkel ezelőtt is filmeket készítettem, csak egészen másfajta területen. Ugyanakkor mindig is vonzott, hogy tudásomat továbbfejlesszem és új, akár tőlem idegen témákkal foglalkozzam filmjeimben. A filmkészítéssel olyan témákra irányíthatom a figyelmet, amelyekről nem beszélünk, amelyek tabuk, vagy amelyeket nem szívesen látunk, vagy még magunkban is tagadunk. Szeretem feszegetni azokat a témákat, amelyektől a legtöbb ember menekül. Szívesen kalandozok a „mi lenne, ha…” világában, és erre tökéletes a filmkészítés. Itt nincsenek határok, csak az életből lopott valós, vagy éppen kiszínezett karakterek, akik valamilyen módon mindig továbbgondolásra késztetik a nézőt.
Miért ezt a szakot választottad?
Úgy éreztem, eljött az idő, hogy komplex formában foglalkozzak a filmkészítéssel. Nemcsak mint rendező, hanem mint operatőr, vágó és látványtervező is. Új impulzusokra, látásmódokra és nem utolsósorban érzékenyítésre volt szükségem azért, hogy munkáim ne felszínes tömegfilmek legyenek, hanem valós, húsba vágó alkotások.
Mi inspirál?
Általában az átlagemberek, akikről kiderül, hogy mégsem átlagosak. Szeretem hallgatni az egyéni sorsokat, az élet csavarjait. Többnyire ezekből az emberekből gyúrom össze a filmjeimben fellelhető karaktereket, vagy nyers valóságukban adom vissza a nézőknek. Szeretek sokkolni, mondhatnánk, hogy hatásvadász vagyok, de nem a szó negatív értelmében. Inkább úgy, hogy felültetem a nézőt az érzelmi hullámvasútra és olyan pályán mozgatom, ami kilendíti a komfortzónájából.
Melyek voltak a kedvenc egyetemi munkáid és miért?
Az egyik nagy kedvencem, amikor Budapest 100 témakörben egy ismeretterjesztő filmet kellett forgatnunk egy épületről, ami vagy az Andrássy úton, vagy a Király utcában található. Az első ötletem megbukott, így kerültem kapcsolatba a kész filmem helyszínével. A Király utca 15. szám alatt található a budapesti zsidó gettó falának utolsó megmaradt darabja. Ugyan a II. világháború nem 100 éve történt, a ház története és mai állapota egyből beszippantott. Valahol groteszk, hogy a „bulinegyed” kellős közepén ott áll a világ-, és Magyarország történelmének egyik legfeketébb eseményének egy darabkája.
Falon innen
A másik nagy kedvenc feladatom látványtervezés órán volt, amikor mindenki kapott egy helyszínt és egy időpontot. Ez alapján fel kellett készülni az akkori eseményből, írni kellett egy abban az időpontban játszódó jelenetet, amit aztán le is kellett forgatni korhű helyszínen. Izgalmas volt nyakamba venni a várost fényképezőgéppel és keresni egy helyszínt, ami London 1940 novemberét juttatja eszembe. Teljesen új szemmel jártam az utcákon és kerestem a tökéletes utcát, házat. Hosszú hetek teltek el, mire összeállt a kész munka. Gyűjtöttem a fényképeket, információkat az akkori emberek hangulatáról, érzéseiről, félelmeiről. Kerestem az angol házakhoz hasonlókat Budapesten belül. Mindeközben pedig gyurmáztam a karaktereket és ezáltal a történetet. Fantasztikus időutazásban lehetett részem.
A harmadik kedvencem pedig egy kiragadott idézet alapján született meg. Déry Tibor Lia című művének pár sorát kaptuk meg. Ebből a pár sorból mindenkinek saját történetet kellett megálmodni és leforgatni. Érdekes volt látni ugyanazt a párbeszédet 10 féle változatban, más szituációkban. Munkámban egy autóbalesetet szenvedett, kómából ébredő lány első pár perce elevenedik meg. A film végére kiderül, hogy a lány lábát amputálták. Először használtam olyan filmes technikát, amivel eltüntettük a lábakat. Érdekes kihívás volt, amiből megrázó végeredmény lett.
Mi volt a diplomamunkád? Miért ezt a témát választottad?
Egy olyan családról forgattam a diplomafilmemet, amelyikben évtizedek óta az építészet a fő mozgatóerő. A dédnagypapától kezdve, az édesapán át, egészen a gyerekekig szinte mindenki az építészet valamelyik területével foglalkozik, de még a feleségek és testvérek is. A Vadász-dinasztia bámulatos építményei mellett nap nap után elmegyünk, mégsem tudjuk, hogy magyar építész tervezte őket. Nemcsak azért éreztem magamhoz közel a témát, mert egy kicsit a hazai értékekre is ráirányíthattam a figyelmet, hanem azért is, mert egy fantasztikus, szerető, összetartó családot ismerhettem meg. A fesztelen Vadász György és a céltudatos Vadász Bence pedig jól kiegészítette egymást a műben.
Mivel járult hozzá a szakmai fejlődésedhez a METU az egyetemi évek alatt?
Kinyitotta előttem a világot. Önbizalmat adott ahhoz, hogy új területeken próbáljam ki magam. Továbbfejlesztette a saját filmnyelvemet, amit még mindig csiszolni kell. Megmutatta, hogy nem minden fekete-fehér, megtanított dramatizálni és végül a kritikát kezelni.
Mit mondanál annak, aki most felvételizik, miért érdemes a METU-t választania?
Ha filmezéssel szeretne valaki foglalkozni, akkor a legjobb tanároktól kaphat iránymutatást, hogyan kezdjen hozzá. Ha kész filmtervekkel érkezik valaki, akkor a legapróbb részletekig kivesézik, hogy mi jó és mi az, amin elbukhat a film. Ha pedig csak tapogatózik a filmes világban, de még nem tudja, mihez is lenne igazán kedve, akkor remek gyakorlóterep és bázis a későbbiekre nézve.
Hogy érzed magad a frissdiplomásként?
Nagyon jól. Lelkes vagyok és új kihívásokat keresek. Új témákat, embereket, élethelyzeteket következő filmjeimhez.
Milyen élmény volt a diplomavédésed?
Ritkán izgulok, akkor valahogy mégiscsak ott volt a torkomban a gombóc. Sok ember előtt kellett megmutatnom a filmemet, ráadásul 3 év munkájára tettem pontot. Dolgozott bennem, hogy élvezetes filmet nézzenek végig, ugyanakkor az is, hogy ne érezzék tanáraim, hogy hiábavaló volt az együtt töltött 3 év. Végül felszabadító volt, hogy a végén megtapsolták az alkotást.
Milyen terveid vannak a jövőre?
Mindig van nálam egy füzet, amibe a hirtelen jött ötleteket, gondolatokat, vagy meghökkentő embertípusokat jegyzem fel, amelyek később jól jöhetnek, amikor elfogy az ihlet. Így jönnek létre a mellékszereplők, vagy az ad hoc szituációk a filmjeimben. Így lehet, hogy éppen az olvasóról szól a következő történetem…